Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel, s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok fölött régóta már csak      a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!