Karácsony elôtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék
ajandékokat, amiket korábban nem tudtam.

Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy
örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem"
"Karácsony kezd egyre idegesitôbbé válni minden egyes évvel. Mennyire
szeretnék csak lefeküdni és ataludni az egészet."

Végülis át tudtam magam fúrni a jatékosztályra és el is kezdtem átkozni az
árakat, azon tunôdve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a
drága játékokkal? Amig nézelôdtem a játekosztályon, észrevettem egy kisfiút
aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú
odafordult a mellette allô idôs hölgyhöz:
"Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a
babát?" Az idös hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed hogy
megvedd ezt a babát, kedveském"

Aztan megkerte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amig ô elmegy
szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tôle, kinek szeretné adni ezt a
babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban
most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki."Azt
válaszoltam hogy talán télapó tényle g el is viszi neki, de a kisfiu
sajnalkozva válaszolt.

"Nem, Telapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom
anyukámnak, és így ô odaadhatja a hugocskámnak amikor odamegy. " A szemei
olyan szomorúak voltak amig ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele
legyen.

"Apa az mondja hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt
gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletbôl. Ezután
mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán
azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet
is, így soha nem fog engem elfelejteni. "

"Szeretem anyukámat és azt kivánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de
apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen. " Aztán ismét a
babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztarcámhoz
nyúltam, és kivettem belôle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne
ha megszamolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

Oké - mondta. "Remélem van elég. " Én hozzaadtam némi pénzt a fiúéhoz,
anélkül hogy látta volna, majd elkedzdtük a számolást. Elég pénz volt a
babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt. " Aztán rámnézett
és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielôtt lefeküdtem aludni, hogy
segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukam neki
tudná adni a húgomnak. Meghalgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is,
hogy vehessek egy szál feher rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem
kérni Istentôl.

"De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát.
Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát. " Pár perc múlva az idôs hölgy
visszajött, majd távoztak.

Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogyse tudtam kiverni a kisfiút a fejembôl.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikkje két nappal ezelôttrôl, amelyik
említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy
fiatal nô és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus
állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók
fenntartását szolgaló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a
kómaból, amibe esett.

Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nap múlva hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy
újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

Nem tudtam megállitani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd
ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a
látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés elôtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a
fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve.
Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve hogy az életem örökre megváltozott. Az
a szeretet amit ez a fisfiú érzett az anyukájárt és a húgáért - még a mai
napig is nehéz elképzelnem.

És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tôle.