Az önagresszió megszámlálhatatlan testi-lelki formája létezik, a falcolástól (különböző testrészek megvagdalása) a trichotillomániáig (haj tépkedése) az öncsonkítástól az öngyilkosságig, a testi-lelki önostorozástól a súlyos önvádakig és az önsorsrontó életvezetésig. Az önagresszió számtalan szocializált és kevésbé szocializált formája hátterében legalább ugyanennyi kiváltó ok szerepelhet. Talán egyetlen vonás van, amely mindezeket összekötheti: és ez nem más, mint az önagresszió célja maga: az érzelmi feloldódás, felszabadulás, megkönnyebbülés iránti vágy.

Sokan a magány érzéséről panaszkodnak és ilyen értelemben az önagressziv cselekedet tekinthető figyelemfelkeltésnek, segélykérésnek is.  A figyelemfelkeltő viselkedés ilyen szélsőséges formáját általában azok választják, akiknek a segélykérő szavát a környezetük valóban nem hallja meg.

Van, aki az önagressziv cselekedetével saját indulatait, feszültségét próbálja kontrollálni: „Inkább magamat bántom, minthogy másban kárt tegyek…” Jellemzően megjelenhet az önagresszió ezen formája azoknál, akiknek indulata, például. a szülők felé irányul, hiszen a szülő irányában érzett indulat magának a gyermeknek is fájdalmas lehet és ennél gyakran még az önmagunk felé megjelenő harag, indulat is könnyebben elviselhető.

Megint mások üresség élményéről, érzelmi érzéktelenségről számolnak be és az önagressziv cselekedettel ebből az állapotból próbálják önmagukat felrázni: „Még az is jobb, hogy ha fáj, mint az hogy semmit nem érzek”. „Inkább fájjon, legalább érzem, hogy élek.” Az önagressziót kiváltó üresség élménynek is sok dolog állhat a hátterében, lehet egy természetes gyászfolyamat része, de pszichés betegségek, mint a depresszió, a személyiségzavarok kísérő tünete is. Jellemző lehet ilyen ürességélmény, például azoknál a személyiségzavaroknál, mint például a nárcisztikus személyiségzavar, vagy a borderline személyiségzavar, ahol az egészséges érzelmi kötődésre való képesség sérült.

Az önagresszió utalhat a személyiségnek az énfejlődés korai szakaszában történt sérülésére is. A csecsemőkor korai szakaszában még nem kialakultak a test és az énhatárok és Az agresszió (pl. harapás) illetve a fájdalomérzet megtapasztalása, a határkeresés része. Ami nekem fáj, az az én testem, ami a másiknak az anyáé. A csecsemő agressziója egyben a biztonságérzet kialakulásának része: az anya valóságosságát, biztos jelenlétét, teherbíró képességét teszteli a harapdálással, a gyermek. Ha a trauma ebben a korai fejlődési fázisban keletkezik, gyakran megjelenik később az önagresszió, mint az énhatárok és a biztonságérzet keresésének része: „Ha fáj, akkor érzem, hogy én magam vagyok”. „Ha még ezt is kibírom, akkor valóban számíthatok magamra, akkor valóban teherbíró vagyok”. Ilyen értelemben az önagresszió tekinthető akár egy öngyógyító törekvésnek is, még, ha nem is a legegészségesebb, vagy leghatékonyabb formája annak.

Az, hogy a belső pszichés feszültségek mely esetekben torkollnak önagressziv cselekedetbe, a belső pszichés struktúra függvénye. Az, hogy mi válik tünetté és mi egészséges, gyakran az adott érzés megjelenésének arányán múlik. A túlzott szorongás például lehet egy nehezen viselhető tünet, ugyanakkor egészséges a szorongás egy bizonyos mértéke, amely az önvédő mechanizmusok beindításához szükséges. Ilyen értelemben a szorongás kóros hiánya is állhat az önagresszió hátterében.

Az önsorsrontó gondolatok és életvezetés lelki háttere valamelyest különbözik a fentiekben leírtaktól Ezek kiváltó oka leggyakrabban a bűntudat érzése, amelyre feloldozást ad az önmagunkra kiszabott büntetés. A bűntudat érzése, akár racionális, akár irracionális, gyakran olyan erős, hogy ennél a legsúlyosabb önagresszió is könnyebben viselhető, feloldódást, felszabadulást jelent. A bűntudati szorongást kiváltó okok az ember életében, gyakran teljes mértékben irracionálisak, akár a kisgyermekkorba is visszavezethetőek. A kiváltó ok akár már a születés pillanatában megjelenhet, például akkor, ha a gyerek születése az anya testi, lelki megbetegedéséhez vezet. Találkozni lehet olyan bűntudati szorongással is, amely a gyermekkori incest fantáziákhoz vezethető vissza, vagyis ahhoz a vágyhoz, hogy az azonos nemű szülő eltávolításával, az ellenkező nemű szülő szeretetét egyedül birtokolhassam. Különösen akkor válhat erőssé az ezzel kapcsolatos szorongás, ha a vágy valamilyen véletlen kapcsán, például a szülők válásával megvalósulni tűnik.

Attól függően, hogy az önpusztító cselekedetek, gondolatok, vagy életvezetés hátterében milyen pszichés trauma, illetve milyen pszichiátriai kórkép áll, különböző terápiás megközelítések lehetnek hatékonyak gyógyításában. A korai sérült betegek számára a hosszú egyéni pszichoterápia által biztosított korrektív terápiás kapcsolat bizonyul leghatékonyabb eszköznek a gyógyulásban. A terápiás kapcsolat keretein belül megtörténhet az énhatárok kialakulása, a kellőképpen teherbíró terápiás kapcsolat pedig hozzájárulhat egy egészségesebb kapcsolódási minta kialakulásához. Szintén ezek a páciensek hatékonyan tudnak dolgozni olyan mozgásterápiás csoportban, ahol az énhatárok, kapcsolati határok és testhatárok állnak a terápiás munka fókuszában. Az általában későbbi eredetű, bűntudati szorongáson alapuló autóagresszió gyógyításában az analitikusan orientált egyéni és csoportos terápiák lehetnek hasznosak, ahol a bűntudati szorongás hátterének feltárása, feldolgozása állhat a terápiás munka középpontjában, illetve az érzelmek kifejezése és a szorongás, egészségesebb levezetési módjainak kialakítása.

Amennyiben az önagresszió hátterében pszichiátriai betegség áll, az alapbetegség gyógyszeres kezelése lehet hatékony, gyakori a dopamin antagonisták, a szerotonin kötődését gátló gyógyszerek, az opiát antagonisták alkalmazása.